2.Fejezet - Nagy kimerültség

Sziasztok! Szombat van én pedig elhoztam nektek az újabb fejezetet. Az előzőhöz egyetlenegy kommentet sem kaptam, ami őszintén szólva rosszul esik. Szeretek írni, így nem fogom abbahagyni a blogot legyen akárhány olvasóm, de azért jó lenne tudni mi az amin javítanom kell, illetve, hogy mennyire tetszik. Szombattól-szombatig dolgozok ki egy fejezetet, hogy teljesen jó legyen és megfelelő hosszúságú. A sulis napokban is írom, hogy időben kész legyek és olvasni tudjátok. Viszont, senki nem ad visszajelzést. Én örülök annak is, ha csak egy-két mondatos véleményt írtok az adott fejezetről.Miután elolvassátok az új részt és nem törődve kiléptek az blogból, tartsátok szem előtt, amit én most itt leírtam nektek. 
Viszont, az az ajánlatom lenne, hogyha összegyűlik két vagy három komment, akkor rögtön fel is teszem az újat, mivel már készen van. :)
Tudom, hogy ez nem lett izgalmas, de az eleje sosem az. Garantálom, hogy a negyedik-ötödik fejezetet követően beindulnak az események.

Jó olvasást! :)

Love from, Nelly <3

Kicsit gyorsabbra vettem a tempóm, mivel az eső is nekikezdett. Vége a szép, napsütéses napnak, újra előjön a már megszokott zord, londoni időjárás. Fáradt szemekkel lépkedtem a stúdió felé, miközben gondolkodni kezdtem mint minden sétálás közben. 

Ez a Justin-val való beszélgetés kicsit megnyugtatott, hogy nem csak nekem van ilyen sok dolgom. Beleőrülök abba, hogy nem tudok elmenni Natalia-val bárhová is, mert mindig akad valami fontos tennivalóm. Natalia, a legjobb barátnőm, mióta találkoztam vele egy régebbi forgatáson. Ő volt a dublőröm. Nagyon szeretem, de néha kicsit féltem. Nincs egy csöppnyi veszélyérzete sem. Egyszer eltörte a kezét, de mikor ez megtörtént, akármennyire is próbáltam lebeszélni erről a munkáról makacsan lerendezte egy 'Legközelebb jobban vigyázok' mondattal. Fura és egyedi természetű lány...

Megérkeztem a nagy épület elé. Felnéztem a tetejére, amitől kissé elszédültem, így tekintetemet a bejárat felé kaptam és bementem. A stúdió a huszadik emeleten van, így beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a megfelelő gombot.
Miközben éppen álltam és vártam, hogy felérjek, megszólított a liftben lévő férfi;
- Hova mész cica? - kérdezte rekedtes hangon. Kicsit megijedtem és összehúztam magam, mivel nem egy szimpatikus fazon volt. Tetoválás díszítette karját és nagyon izmos volt. Kezdtem félni, így a 15. emeletnél szó nélkül kiszálltam és elindultam felfelé a lépcsőn a megfelelő emeletre. Lihegve nyitottam be a nyolcas stúdióba.
- Szia kedveském - jött oda hozzám Leonard, a fodrász. Ő egy francia származású férfi. Régebbről ismerem, szintén egy fotózásról.
- Végre, hogy megjöttél, már nagyon vártalak. Akkor kezdjük is el - csapta össze a tenyerét, majd csuklómnál fogva egy kis szobába rángatott. Leültetett egy székre, majd rögtön a hajamnak is esett. Megmosta, kiszárította és a végén elkezdte befonni.
- Milyen fotózás lesz, hogy ilyen hajat csinálsz Nekem? - kérdeztem felé fordulva meglepett mosollyal.
- Hé, előre nézz! - utasított, mire én egy halk 'bocsi' után eleget tettem kérésének - Egyébként, egy tinimagazinba készülnek a fényképek. Nemrégiben csináltak egy új rovatot, amiben a szerkesztők különféle hajviseleteket gyűjtenek össze, majd egyszerű leírással elmagyarázzák, hogyan lehet megcsinálni az adott frizurát - válaszolt erős akcentusával kérdésemre, miközben hajtincseimmel küszködött.
- Értem. Biztosan senki nem fogja olyan profin megcsinálni magának, mint Te az enyémet - kacsintottam rá, mire halkan felkuncogott - Mióta is vagy a szakmában? - érdeklődtem fodrász karrierje felől.
- Jó kérdés. Pontosan én sem tudom, de az biztos, hogy több mint tíz éve.
- Szinte sugárzik rólad, hogy szereted a munkádat - állapítottam meg egy félmosoly keretében.
- Jól megfigyelted. Nem véletlenül választottam ezt a pályát - végezte az utolsó simításokat a hajammal, majd lefújta hajlakkal - És készen is vagyunk.
- Ügyes - morogtam magamban, miközben a tükörbe vizslattam tökéletesen megcsinált hajkoronámat. Gyönyörködésemet megzavarta, hogy egy hatalmasat dörgött. Kissé megijedtem, de még rátett egy lapáttal, hogy minden elsötétült. A lámpák, a fények és a zene is leállt. Lassan és óvatosan elkezdtem kitapogatni a telefonomat a táskámból. Minden a kezembe akadt, csak éppen a nekem megfelelő tárgy bújt el olyan mélyre. Nagy nehezen kihúztam egy zsebből és azzal a kis fénnyel próbáltam a fotóterembe kisétálni, hogy megnézzem, mit csinálnak a többiek.
- Ezt nem hiszem el - hallottam David, a főnök idegességet és mérgességet tükröző hangját, ahogyan nyomkodja a villanykapcsolót - Kész, vége. Elment az áram és lejár a határidő holnap. Elvesztettük a megbízást.
- Nyugalom - próbáltam némiképp lenémítani, hogy ne kiabáljon. Nem csodálom, hogy kiakadt. Én sem reagálnék másképpen - Most akkor mi lesz?
- Menjen mindenki haza - válaszolt, viszonylag higgadtabb hangnemben, mint ezelőtt pár másodperce. Vidáman pakoltam össze dolgaimat és elhagytam a stúdiót. A folyosón sétálva indultam a lépcső felé. Leérve, nagyon elfáradtam, hiszen húsz emeletről másztam le a földszintre. A kijárat felé vonszoltam magamat. Kint rögtön megcsapott a hideg szél és a csípős levegő. Rögtön bőrömön éreztem az eső cseppjeit, így gyorsan szaladtam a legközelebbi buszmegálló felé.
Megnéztem a nekem megfelelő legközelebbi járatot, ami két perc múlva érkezik. Beálltam egy nagy fa alá, hogy addig se fagyjak meg. Kezeim fejére ráhúztam a bőrkabátomat, hogy kicsit felmelegítsem azokat. Dideregve vártam a busz érkezését, ami szerencsémre éppen meg is jött.
Vettem egy jegyet, majd leültem az egyik üres helyre...

- Végre itthon vagyok - motyogtam magamban, miközben nagy zajjal beestem az ajtón. Szó szerint becsaptam magam után és felmentem a szobámba. Az óra kilencet mutatott. Ruhástól beestem a párnák közé és vártam, hogy elnyomjon az álom...