6.Fejezet - Mért kell a dráma?

Sziasztok! Szombat van én pedig megérkeztem az új fejezettel. Nem igazán vagyok vele megelégedve,  de remélem azért valamennyire jó lesz. Borzalmas lett a minősége, amiért elnézést kérek. Nem igazán volt időm sokat dolgozni vele.
A forgatási jeleneteket azért nem írom le, mert szerintem unalmas ha állandóan ezt kell olvasnotok. De, ha szeretnétek, hogy részletesen leírjam, szóljatok. :)
Zene ide kattintva található meg. Ha lejárt, indítsd újra. Azért ilyet ajánlok, mert szerintem zavaró ha olvasás közben énekelnek. Elvonja a figyelmet a lényegről. Igazából, a fejezet elején nincs nagy hatása, csak majd a közepe és vége körül lesz jó ez a dal.
Köszönöm az előző részhez írt kommenteket, a több mint 1800 megtekintést és a pipákat!
Jó olvasást!

Love from, Nelly...

Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja fejem. Szememet megdörzsölve hátamra fordultam és magamra húztam a takarót.

- Lassan nem kellene felkelni? - hallottam meg anyu kellemes hangját. 

- Mennyi az idő? - morogtam az orrom alatt, majd ülő helyzetbe tornásztam magam. 

- Délután egy óra és az ebéd is kész. A kedvencedet főztem - mosolygott rám, majd lerántotta rólam a takarót. Ezt követően a szobámból is kivonult. Nagyot sóhajtva visszadobtam magam az ágyra és a plafont kezdtem tanulmányozni. 

Mikor felkeltem, azt hittem csak egy rossz álom volt a tegnap este, de ez sajnos nem igaz. Apuéknak nem szólok erről semmit, nem szeretném, ha botrány lenne ebből az egészből. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. A telefonom csörögni kezdett, mire átgurultam az ágyon és megnyomtam az elfogadás gombot. 

- Haló? - szóltam bele egy kitörni készülő ásítást elnyomva. 

- Szia! Felébresztettelek? - kérdezte bűnbánó hangon Natalia. 

- Dehogyis! Mi újság? - érdeklődtem felőle, miközben kihangosítottam a telefont és elkezdtem igazgatni az ágyat. 

- Tegnap délután értem haza. Nem lenne kedved találkozni? Annyira hiányoztál már, jó lenne újra látni - vetette fel ötletét és bár nem láttam, de éreztem hogy mosolyog.
- Nekem is és tényleg elmennék, de nem lehet. Délután forgatás és nem érek rá - húztam el csalódottan a számat.- Esetleg holnap? - ajánlottam a másik időpontot.
- Az pedig nekem nem jó. Majd máskor, de ne haragudj most mennem kell. Szia! - köszönt el, majd válaszom meg sem várva megszakította a beszélgetést.
Nagyot sóhajtva belebújtam a citromsárga színű mamuszomba és kicsoszogtam a szobaajtón. Miközben kezeimet hosszasan széttárva nyújtózkodtam, megálltam a nappaliba vezető lépcsőnél. Vigyorra húzva a számat ráültem a korlátra és lecsúsztam. A konyhába érve elvettem az étkezőasztalon lapuló kosárból az almák egyikét, majd beleharapva leültem a kanapéra. Hátradobtam magamat és úgy terültem el.
Ez a tegnapi dolog ami történt...Még a hideg is kirázott akárhányszor csak arra gondoltam. Olvastam és hallottam is, hogy általában aki ilyen helyzetbe kerül megpróbál öngyilkos lenni. Én kivétel vagyok. Erős leszek és mindent, de mindent ami csak a tegnappal kapcsolatos kiürítek a fejemből, mintha meg sem történt volna.
Ahogyan a gyümölcsöt rágcsáltam, kezdett egyre idegesítőbb lenni, hogy a ropogáson kívül semmi zaj nem volt a házba. A megmaradt almát kidobtam a szemetesbe és felcsörtettem a szobámba. A gardróbomból előrángattam egy citromsárga pántos felsőt és egy rövidnadrágot. Magamra kapkodtam a ruhadarabokat és a két hónapja kapott kocsim kulcsát a kezembe vettem, majd kimentem a garázshoz. Apu valószínűleg hamarabb bement, mivel az ő autója nincs itt. Beültem a járműbe, majd beindítva a motort elindultam.

- Végre itthon - motyogtam magamban, miközben beestem a bejárati ajtón. Ledobtam magamról a cipőmet és feltipegtem a szobámba. Apu és Anyu elmentek egy étterembe vacsorázni, de szokásukhoz híven legalább éjfél lesz, mire hazatalálnak.
Végigdőltem a türkizkék, selymes takarómon és a hófehér plafont kezdtem vizslatni. Semmi érdekes nincsen benne, de mindig ezt csinálom, ha fáradt vagyok és nem akarok korán elaludni.
Nagyot sóhajtva eldöntöttem magamban, hogy elmegyek futni. Rengeteget híztam és nem ártana ebből a súlyból egy kicsit leadni. A szekrényemből előrángattam egy fehér rövid ujjú felsőt és egy kényelmes rövidnadrágot. Magamra kapkodtam a ruhadarabokat, majd lecsörtettem a lépcsőn.
Kiérve az ajtón megcsapott a lágy, meleg szellő, amitől rögtön felébredtem. A tengerpart kissé kihalt volt, nem láttam senkit sem. Lassan kocogni kezdtem, amitől valahogy jobban éreztem magam, de nem bírtam sokáig. Két perc után levegő után kapkodva ledobtam magam a homokba és a  tájat kezdtem szemlélni.
Néztem, ahogyan a víz hullámzik és a nap lebukik a horizont alá. A szellőtől a fák ágai egy kicsit recsegtek. Néha a hideg is kirázott, amikor hirtelen felerősödött a szél. Imádok itt ülni, ez az egyik kedvenc helyem a sok közül. Megnyugtató érzés, hogy nincs itt senki, csak én és a gondolataim.
- Tudtam én, hogy itt megtalállak! - hallottam egy mély hangot távolról. Érdekesen néztem szét mindenhol, de amint megláttam a nem kívánt személyt felálltam a helyemről és visszaindultam a házba. - Várj már kérlek! Csak egy percre! - kiáltotta utánam, mire nagyot sóhajtva visszafordultam.
Hazudnék, ha azt mondanám nem érdekel mit mond. Már pedig saját magamnak be szeretném vallani mit is érzek és nem akarom magamat meghazudtolni. Hiába pár éve volt ez az egész és azóta megfordult már néhány srác az életemben, de Ő volt a legfontosabb, aki iránt még a szívem legeslegmélyén táplálok érzéseket. Hiába itt hagyott, hiába megbántott, legszívesebben mikor újra láttam a nyakába borultam volna. Márpedig ezt nem tehetem. Nem csinálhatok úgy, mintha nem történt volna semmi. Hogy is gondoltam, hogy elfelejtem ezt a tegnapot? Ami megtörtént, az megtörtént és örökké az elmémben marad. Mégsem akarom, hogy erről bárki is tudjon. Belehalnék a szenvedésbe, ha ezen dolgon csámcsogna mindenki.
- Honnan a francba tudtad hogy itt vagyok? Már követsz és kémkedsz utánam, vagy mi? - vontam kérdőre, mire védekezően maga elé tette kezeit.
- Mindig, itt, vagy a folyónál vagy késő délután a szabadidődben. Gondoltam, beszélhetnénk - be kell vallanom, túlságosan jól ismer engem. Nem is tudtam mit válaszolhatnék,annyira hihetetlen volt ez az egész. Ilyen a filmekben nem történik, mint ami most velem.- Ne mondj semmit, csak üljünk le és elmondom amit szeretnék.- suttogta, majd csuklómnál fogva elhúzott az egyik sziklához és leültünk.
- Hallgatlak - szegeztem tekintetem másfelé, mivel képtelen vagyok a szemébe nézni. Képtelen vagyok, mert az arckifejezésemről mindent le lehet olvasni. Ez nem az internet, ahol smiley-k mögé bújva ki tudom fejezni hazug gondolataimat.
- Miért nem nézel rám? - kérdezte, miközben államnál fogva maga felé fordított. Szememet lesütve merengtem magam elé és a körmömet kezdtem tanulmányozni.
- Csak mondd mit akarsz. Legyünk túl ezen az egész beszélgetésen aztán felejtsük el egymást.
- Látom rajtad, hogy valami nyomja a lelked. Mondd, miért utálsz ennyire?
- Ezt most komolyan kérdezed? - emeltem egy kicsit feljebb a hangom.- Minden tökéletes volt és egyszer csak kijelentetted, hogy visszaköltözöl Londonba. Becsaptad magad után az ajtót és azóta nem is kerestél. Szerinted ez nem elég ok, hogy dühös legyek? Éld csak tovább az életed. Én nem kérek belőled.- vágtam hozzá a kegyetlen szavakat, ami még nekem is fájt. Semmi igazság nem volt abba, amit mondtam...
- Mért kell a dráma? Könyörgöm Kimberly, régen történtek ezek a dolgok. Mért nem tudsz velem együtt a jelennek élni?- válaszom csak egy fejcsóválás volt.
Pár perces csönd következett... Legszívesebben megölelném és annyit mondanék neki, hogy "felejtsünk el mindent". Egy hang a fejemben viszont azt hajtogatja, hogy ennyivel nem lehet elintézni semmit. A másik pedig azt mondja, ne érdekeljen semmi és azt tegyem, amit jónak látok.
Hirtelen felé fordultam és homlokom az övének döntöttem. Széles mosolyra húzódott szája.
- Szeretlek - suttogta forró leheletével. Szánkat már csak pár milliméter választotta el egymástól.
- Én is, Josh - mosolyogtam vissza rá féloldalasan, mire ajkait enyémre tapasztotta...